2018. 11. 13, kedd, Szilvia napja van.

Fókuszban az emberi erőforrás

A munkaerő-kölcsönzés gyakorlati kérdései

Az iLex Systems Zrt. együttműködő partnerei közreműködésével elindított cégjogi sorozat 16. részében dr. Tamás Károly, a PROHUMÁN 2004 Kft. jogtanácsosa egy speciális munkajogi terület, a munkaerő-kölcsönzés sajátosságaira, illetve egyes súlyponti kérdéseire hívja fel a figyelmet.
A munkaerő-kölcsönzés mint az atipikusnak nevezett foglalkoztatási formák egyik jelentős változata az elmúlt években egyre nagyobb népszerűségre tett szert a hazai vállalkozások körében is.
Ebben a térhódításban nyilvánvalóan elsődleges szerepet játszik az a rugalmasság, melyet a jogalkotó biztosít a – gyakran még mindig újnak titulált, de idestova szűk három és fél éve hatályba lépett – Munka Törvénykönyve XVI. fejezetének rendelkezésein keresztül. A szabályok ezen rendszere alapvetően összhangban van a kölcsönbeadó és a kölcsönvevő között fennálló polgári jogi jogviszony diszpozitív jellegével, azaz – néhány, a kölcsönzött munkavállalók védelme érdekében tett korlátozástól eltekintve – teret hagy a szerződő felek megállapodásának. Jelen írás – a teljesség igénye nélkül – néhány olyan gyakorlati kérdést kíván megvilágítani, amelyet a feleknek már a tárgyalások során érdemes tisztázniuk annak érdekében, hogy megelőzzék a szükségtelen konfliktusokat.
A munkaerő-kölcsönzési szerződés a legtöbb esetben keretjelleggel köttetik, vagyis azt a kölcsönvevő és a kölcsönbeadó között esetenként létrejövő megállapodások töltik meg tényleges, teljesítendő tartalommal. Ez a megoldás igazodik a kölcsönvevők többé-kevésbé folyamatosan változó munkaerő-igényéhez, tükrözve egyben magának a munkaerő-kölcsönzésnek, mint jogintézménynek a jogalkotó által is deklarált célját. Mindezek ellenére rendszeresen előfordul, hogy a kölcsönzési szerződés nem, vagy nem kellő részletességgel tisztázza a kölcsönzött munkavállalók igénylésének, illetve különösen a kölcsönzésük megszüntetésének feltételeit.
A tapasztalat azt mutatja, hogy pontosan lefektetett szabályok hiányában a kötelem két oldalán merőben eltérő elvárások alakulhatnak ki: a kölcsönvevő hajlamos a kölcsönzés megszüntetését azonnali hatályúnak tekinteni abban az esetben is, amennyiben azt nem szankciós jelleggel gyakorolja, a kölcsönbeadó pedig üzleti érdekéből adódóan nyilván a minél hosszabb kifutási időszakban érdekelt. Ezen természetszerű érdekellentét miatt ajánlatos már a szerződéses tárgyalások keretében sarkalatos kérdésként kezelni egyrészről a kölcsönzött munkavállalók iránti igény minimális teljesítési határidejét, amely mindenképpen a kölcsönbeadó rendelkezésére áll az igényelt létszám kiállításához, másrészről pedig tisztázni szükséges, hogy az egyes munkavállalók kölcsönzésének megszüntetéséről a kölcsönvevő mennyivel előbb köteles értesíteni a kölcsönbeadót, illetve milyen esetekben van lehetősége a kölcsönzés azonnali hatályú megszüntetésére.
Hasonlóan lényeges kérdés vetődik fel a kárfelelősség témakörében, az Mt. 221. § (4) bekezdése alapján ugyanis a kölcsönzött munkavállalónak a kikölcsönzés során okozott kár vagy személyiségi jogai megsértése esetén a kölcsönvevőt és a kölcsönbeadót egyetemleges felelősség terheli. Ugyan a felek a kölcsönzési szerződésben nem köthetnek olyan megállapodást, amely korlátozza a munkavállaló fentiek szerinti jogérvényesítését, ugyanakkor a felelősség egymás közti megoszlását, illetve az ilyen esetben követendő eljárást minden további nélkül rendezhetik. A felelősség ellenkező rendelkezés hiányában a Ptk. 6:524. § (3) bekezdésének megfelelően alakul, vagyis a kölcsönbeadó és a kölcsönvevő a kárt egymás között magatartásuk felróhatósága arányában, ha ez nem megállapítható, közrehatásuk arányában, ha pedig ez sem megállapítható, egyenlő arányban viselik. Előfordul, hogy a felek másként rendezik a felelősség megoszlását, ez azonban kihatással lehet a kölcsönbeadót megillető díjazás mértékére, tekintettel arra, hogy a kölcsönbeadónak az esetlegesen megnövekedett helytállási kockázatot a kölcsönzési díjba be kell kalkulálnia, vagy egyéb vállalásainak csökkentésével kell azt ellensúlyoznia.
Mindezeken felül célszerűnek mutatkozik, hogy a felek egy bekezdés erejéig tisztázzák, mi a követendő magatartás abban az esetben, ha az egyik fél a szerződés vagy bármely vonatkozó jogszabály rendelkezését bizonyítottan és neki felróhatóan megszegi, emiatt pedig a másik fél ellen hatósági vagy bírósági eljárás indul: túl azon, hogy az okozó félnek a Ptk. alapján eleve meg kell térítenie a vétlen fél minden ebből eredő kárát (így különösen eljárási illetékeket és költségeket, jogi képviselet költségét, nem utolsósorban pedig az eljárás végén megállapított joghátrányból eredő kárt), érdemes arról is megállapodni, hogy az ilyen eljárásba az okozó fél a vétlen fél oldalán beavatkozik, és minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy ezen eljárás a vétlen fél ellen megszüntetésre kerüljön. Ez a megállapodás ugyan bármilyen polgári jogi szerződésben hasznosnak bizonyulhat, a munkaerő-kölcsönzés esetében azonban a nemritkán előforduló munkaügyi ellenőrzések különös jelentőséget adhatnak neki.
Komoly adósságot törlesztett a jogalkotó azzal, hogy 2015. július 19. napján hatályba lépett a megváltozott munkaképességű személyek ellátásairól és egyes törvények módosításáról szóló 2011. évi CXCI. törvény (Rehab. tv.) 23. §-ának (4a) bekezdése. Az új rendelkezés értelmében munkaerő-kölcsönzés esetén a kölcsönzött munkavállalót a kikölcsönzés tartama alatt alapértelmezés szerint a kölcsönvevőnél kell a rehabilitációs hozzájárulás alapjául szolgáló statisztikai létszám számítása során figyelembe venni; a kölcsönzött munkavállalók kizárólag abban az esetben számítanak a kölcsönbeadó statisztikai létszámába, amennyiben a kölcsönbeadó a kölcsönvevő felé kifejezetten erre irányuló nyilatkozatot tesz.
Az új szabályozás értelmében tehát megfelelő számú megváltozott munkaképességű munkavállaló foglalkoztatása, vagy ennek hiányában a rehabilitációs hozzájárulás fizetése alapesetben immár azt a munkáltatót terheli, aki a nála dolgozó munkavállalókat saját szempontjai szerint megszűri, továbbá munkájukat, annak eredményét közvetlenül hasznosítja, szemben a korábbi szabályozással, amely ezt a terhet minden racionalitást nélkülözve a kölcsönbeadóra telepítette. Mindemellett a Rehab. tv. idézett szakasza újfent teret enged a felek eltérő megállapodásának: ugyan a törvény a kölcsönbeadó nyilatkozatához köti a statisztikai létszámszámítás eltérő szabályainak alkalmazását, a gyakorlat azt mutatja, hogy a törvénymódosítás hatályba lépése óta kötött munkaerő-kölcsönzési szerződésekben önálló ponttá érett ezen kérdés szabályozása. Nem meglepő módon ebben a körben is elmondható, hogy a kölcsönbeadó által vállalt többletteher ellentételezése ilyen vagy olyan módon manifesztálódik a szerződéses feltételekben.
Végül, de nem utolsósorban érdemes megemlíteni egy gyakorlati kérdést, amely ugyan nem a szerződő felek megállapodásától függ, azonban a jogalkotó részéről tisztázásra várhat, nevezetesen a kölcsönzött munkavállalók és a kölcsönvevőnél hatályban lévő kollektív szerződés viszonyát. Az Mt. 279. § (3) bekezdése világosan megfogalmazza, hogy a kollektív szerződés munkaviszonyra vonatkozó rendelkezésének hatálya a munkáltatóval munkaviszonyban álló valamennyi munkavállalóra kiterjed. A joggyakorlat ebből jellemzően azt a következtetést vonta le, hogy a kölcsönzött munkavállalókra kizárólag a kölcsönbeadónál hatályban lévő kollektív szerződés lehet irányadó, hiszen vele, nem pedig a kölcsönvevővel állnak munkaviszonyban.
Ez az álláspont azonban átgondolásra szorulhat, ha figyelembe vesszük az egyenlő bánásmódnak az Mt. 219. §-ába foglalt követelményét, mely szerint a kikölcsönzés tartama alatt a munkavállaló számára biztosítani kell a kölcsönvevővel munkaviszonyban álló munkavállalókra irányadó alapvető munka- és foglalkoztatási feltételeket, beleértve különösen a várandós és szoptató nők, valamint a fiatal munkavállalók védelmére, a munkabér összegére és védelmére, továbbá az egyéb juttatásokra, valamint az egyenlő bánásmód követelményére vonatkozó rendelkezéseket. Amennyiben azonban ezen feltételek bármelyike egyben a kölcsönvevőnél hatályos kollektív szerződés részét képezi, kérdésessé válhat, miért csak annak egyes szabályai alkalmazandóak a kölcsönzött munkavállalókra, holott azok a kollektív szerződés rendszerében egy komplex alkufolyamat eredményeiként jelennek meg. Annál is inkább érdemes foglalkozni ezzel az anomáliával, mert – kétségbe nem vonva azt, hogy a munkaszerződés a munkavállaló és a kölcsönbeadó között jön létre – bizonyos munkáltatói jogok gyakorlására a kölcsönvevő jogosult, sőt maga az Mt. is munkáltatónak minősíti őt a 214. § (1) bekezdésének c) pontjában.
A munkaerő-kölcsönzés, mint polgári jogi jogviszony természetesen számtalan további kérdésben teret biztosít a felek megállapodásának; a fentiekben említett példák ugyan kiragadottak, de tapasztalat szerint a felek közti alkufolyamat kétségtelenül jelentős elemeinek tekinthetőek.
(kamaraonline.hu)